XVII. évfolyam 3. szám - 2017. március

Rendes fiúk

Mirk Tamás (harmonika), Bogár Attila (harsona) és Peller Zoltán általános iskola hetedik osztályában, énektanáruk biztatására ragadott hangszert és fogott bele a „csörömpölésbe”. Akkoriban számos suli-buli zenekart alapítottak országszerte az iskolákban, így természetes volt, hogy mindez Vörösváron is elkezdődjön. Az első fellépésre az iskola tanárijában került sor 1980. március 8-án, ahol a fiúk 12 számból álló műsort adtak elő nőnap alkalmából a tanárnők tiszteletére.

– A Ziegler fúvószenekar lábdobját használtam, ami kétszer akkora volt, mint amelyen játszottam akkoriban. Spárgával kötöttük oda a székhez, hogy ne mozduljon el előlem – emlékszik vissza Zoltán. Ezzel a sajátos „koncerttel” elindult valami. Az eseményt számos másik követte: farsangi buli, évzáró bál, születésnap, névnap stb. Ekkor még név nélkül működött a trió.

Zoltán táncolt a helyi tánccsoportban, amelyben Tamás is részt vett harmonikásként. Az egyik próbára aztán a helyi dobos nem tudott eljönni, ezért Zozót kérték fel a helyettesítésre, ami még több kedvet adott számára a zenéléshez. Bogár Attila nyolcadik után a zenei pályát választotta, és idejébe nem fért már bele a sok próba. Ekkor csatlakozott a formációhoz Vörös Tibor, aki jelenleg az Operettszínház trombitása és a helyi zeneiskola tanára. A hármast végül dr. Árendt Ágost egészítette ki klarinéttal, a fiatalok pedig még jobban ráálltak a sváb zenei vonalra, körvonalazódott számukra, milyen célokat akarnak elérni zenéjükkel.

A nyugati slágerzenéket próbálták meg átültetni a helyi autentikus, sváb zenei életbe. Nagy segítségükre volt mindebben a Szívküldi című német rádióműsor, amellyel a családjaiktól elszakított disszidáló rokonok üzentek egymásnak egy-egy dal segítségével. Ezeket a fiatal zenészek szalagos magnóval rögzítették, majd megpróbálták lekottázni őket és megtanulni.

Mindeközben a tánccsoport miatt egyre több lehetőséget kaptak, ugyanis bárhová mentek táncolni, a hivatalos fellépés után mindig előkerültek a hangszerek, és kezdetét vette a buli. Akármerre léptek fel, egyre nagyobb közönségsikernek örvendtek, ami még inkább motiválta a fiatalokat zenei készségeik továbbfejlesztésében. Ekkoriban 1985 környékén járunk, a zenekar pedig a táncolás révén eljutott az egykor volt Német Szövetségi Köztársaság területére is. A külföldi találkozók során kapcsolatok és barátságok szövődtek, amelyek alapján aztán a tánccsoport – és így a zenekar is – eljutott Franciaországba, Lengyelországba, valamint Németország számos más pontjára. Idővel a tánc azonban elmaradt a fiatalok életéből, 1986-ban pedig többüknek be kellett vonulnia.

Ne higgyék azt, hogy ezzel a zenekar pihenőpályára került volna, sőt! A tagoknak többségében sikerült hazajönniük a kötelező szolgálatból azokra az eseményekre – jellemzően esküvőkre és bálokra –, amelyekre meghívták őket fellépni. Koncert sosem maradt el, mert legrosszabb esetben is beugrott a bandába egy kisegítő ember. A honvédség után megpróbálkoztak életük első házi hangfelvételével, amelyet a Kultúrházban rögzítettek. Ez a hanganyag valójában sohasem jelent meg hivatalosan, de napjaink közösségi médiától átitatott világában mégiscsak nyilvánosságra került. Bár hétpecsétes titokként őrizték ezt a felvételt, mégis büszkék rá a mai napig.

Időközben bekerült a zenekarba Zoltán unokaöccse, Botzheim Tamás, aki szintén táncosként kezdte a karrierjét, egyébként pedig zongorán és harmonikán játszott, de mivel a formációnak akkoriban basszistára volt szüksége, átképezte magát tubássá. Ugyancsak ekkoriban csatlakozott trombitával a zenekarhoz Breier Zoltán (becenevén: Hugó) is. Majdnem két éven át játszottak ezzel a felállással. 1987-ben, Zozó testvérének esküvője estéjén a szentiváni Nyírő Károly „leragadt” egy sör erejéig a lagzi helyszínéül szolgáló Kultúrház bejáratánál, hiszen jól ismerte a násznép tagjait. Éppen nála volt a tenor hangszere, így a banda tagjai felhívták őt a színpadra, hogy pár dal erejéig csatlakozzon hozzájuk. Az alkalmi tagfelvétel végül annyira jól működött, hogy Károly bent maradt a bandában, így alakult ki az első „hetes fogat”.

A zenekar neve időközben alakult ki. Elsőként Ágost tanácsára Reflex néven működtek. Ekkor nagyjából 1984 lehetett. A számos helyi esküvői fellépés során a zenészek az esketés óráját a régi Milcsi Presszóban töltötték, hogy rápihenjenek a rájuk váró muzsikálásra. Itt mondták nekik a helyi bőszoknyás nénik svábul, hogy milyen rendes, normális fiúk, akik például nem rongálással vannak elfoglalva. Ekkor ugrott be a srácoknak a tökéletes zenekarnév: Bravi Buam, magyarán „rendes fiúk”.

Fellépést fellépés követett. Időközben a hangszerparkot és az egyéb felszereléseket is be kellett szerezni, ezeket pedig szállítani is kellett. Utóbbi feladatban eleinte a srácok szülei segédkeztek, majd később – miután megszerezték a jogsit – kölcsönkapott autókkal jutottak el a fellépések helyszínére. Volt olyan bál, ahová a fiatal zenészek kézben cipelték el otthonról a hangfalakat, Zozó pedig 1985-ig hetente a szomszédja nyulaskocsiját kölcsönkérve húzta fel a földúton a dobszettjét a Kultúrházban lévő próbákra…

A zenekar 1985-ben volt először a tánccsoporttól függetlenül külföldön. Mindez azzal járt, hogy Budapestről két pártembert magukkal kellett vinniük, akiknek mindenről tételesen be kellett számolniuk. Elsandt György, egy vörösvári vállalkozó biztosította a srácok számára a mikrobuszt, így jutottak ki Wehrheimbe, az első önálló, határainkon túli koncertjükre. Az esemény a helyi „kuliban” kapott helyet, a németek számára pedig igazi ínyencségnek mutatkozott a Bravi zenéje, hiszen egy olyan sváb kultúrát mutattak meg a vörösváriak, amelyet ők nem ismertek, de száz százalékig azonosulni tudtak vele, annak ellenére, hogy a zenének más volt a temperamentuma és az „íze”. Ekkor indult be igazából a zenekar, mert a hírük szájról szájra kezdett terjedni. Játszottak 1500 fős sörsátorban is.

Az első hetes fogat 1990-ig tartott. A trombitán játszó Breier Zoli Németországba költözött, Vörös Tibi Ausztriába ment továbbtanulni, Ágost pedig egyetemre ment a fővárosba. Tibi helyére a Soroksári Fúvósban játszó Székely Ákos érkezett, aki elődjéhez hasonlóan szintén a budapesti konziban végzett. Ekkor még bajban voltak, mert klarinétra nem volt emberük, de a sors ezt is elintézte, mert a Pilisszentivánon élő, egyébként máriahalmi Korycki Tamás belépett a bandába.

Ekkor már igen sokan noszogatták a srácokat, hogy jelentessenek meg valamiféle hanganyagot, az abajgatás pedig beérett. A fiúk a helyi OTP-fiók akkori vezetője révén hitelt vettek fel (erről persze a szülők vajmi keveset tudtak), amiből megcsinálták az első kazettájukat 7000 példányban. Ez a hatalmas mennyiség elég hamar elfogyott, amely sikeren felbuzdulva csináltak 1993-ban még egy kazettát.

1995-ben ünnepelte a banda 15 esztendős fennállását, a bulit még ma is emlegetik Vörösvár-szerte. Akkora sátor állt a Vásár téri iskola udvarán, mint amekkora napjainkban a focipálya az iskola hátuljánál. A négynapos bulinak akadt olyan estéje, amikor majd kétezren ünnepeltek a Vásár térnél. Az emberek kint táncoltak a Szabadság utca útburkolatán… Ekkoriban már külföldön is igen ismert volt a banda, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Németországból két busznyi fan érkezett az eseményre saját gyártású Bravi Buam pólóban! Ez a németországi siker nem meglepő, hiszen a kitelepített emberek 30-40 év távlatából olyan dalokat hallhattak viszont a Bravi legénységétől, amelyekkel utoljára gyermekként találkoztak. A vörösvári Lahmkruam tradicionális sváb polka például kifejezetten közönségkedvencnek számított. Kintről pedig az ottani slágereket hozták el a fiatalok a vörösváriaknak, ekkoriban több száz dalból állt a „rendes srácok” repertoárja. 

A jubileumuk után érezték, hogy szükséges lenne a zenébe egy gitár is, ekkor találtak rá a pilisszántói Lovász Zsoltra. Ez a felállás 2005-ig tartott, amikor a 25 éves jubileumi koncertet a zenekar a tíz évvel ezelőttinél nagyobb sörsátor alatt, a Kempingben ülte meg. Ennek az évnek a végén Nyírő Károly úgy döntött, hogy befejezi zenészi pályafutását, így tehát a Bravi Buam hat taggal működött tovább egészen 2011-ig. Lovász Zsolt ekkor kapott egy németországi munkalehetőséget, így új gitárosra lett szüksége a bandának. És hogy milyen nagy történetmesélő az élet: ekkor került vissza a zenekarba Vörös Tibor. Ugyancsak ekkor került képbe Kaszás Sándor és Kovács László is, akikkel egy olyan nyolcas fogat alakult ki, amely egészen idén február végéig működött. 

És hogy miért lett vége? Zoltán nagyot sóhajtva válaszolja meg ezt a kérdést:

– Többen betöltjük idén az ötvenet. Egyre nehezebben tudunk megfelelni korunk elvárásainak a civil életben, ráadásul mindenki családot alapított, és a szeretteink számára igen nehezek voltak azok a napok, amikor úton voltunk. Mi pedig a zenélés miatt igen sokat utaztunk mindig is…

A Bravi Buam zenekar Magyaror­szágon kívül fellépett Ausztriában, Né­­­metországban, Franciaországban, Olasz­­országban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, és háromszor eljutottak az Amerikai Egyesült Államokba is. Zoltán alapítótársa, Tamás segítségével 1989-től szorgosan jegyzetelte a koncertek dátumait, így nagyjából tudható, mennyi koncertje volt a Bravi Buamnak. Ez a szám (a ’89-es évet megelőző időszakot és az 1991-es elveszített feljegyzéseket nem számítva) eléri a kettőezret. Ebből Németországban nagyjából négyszáz alkalommal álltak színpadra.

– Köszönet a közönségnek, akik minket mindig biztatva kitartottak mellettünk közel négy évtizeden keresztül. Reméljük, hogy a zene iránti szeretetünkkel és alázatunkkal sok fiatalnak példát mutathattunk!

KoMa