XVII. évfolyam 11. szám - 2017. november

Összefogás, egység, szeretet

Október 23-án Pilisvörösvárért emlékérmet vehetett át Oláhné Szabó Anita, a Cziffra György Alapfokú Művészetoktatási Iskola igazgatónője. Ebből az alkalomból beszélgettem vele az elismerésről, motivációról, családról, a tanításról és természetesen a zenéről. A beszélgetés számomra nagy élmény volt, remélem, olvasva is érződik az a sok pozitív energia és vidámság, amit én személyesen megtapasztalhattam.

• Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

Édesapám kultúrház-igazgató volt, de mindig nagyon szerette a zenét. Igazából ő énekelni szeretett volna, de abban az időben a zenészség nem volt olyan nagy karrierlehetőség. Ugye, akkor azt mondták a szülők a gyerekeiknek, hogy tisztességes munkát, szakmát kell tanulni. Édesapám költő-előadóművész volt Pesten, és amikor hazakerült a szülővárosába, Nyírbátorba, akkor a kultúrház igazgatója lett. Rengeteg irodalmi műsort, koncertet szervezett. Természetes volt neki, hogy ha majd gyerekei születnek, akkor ebbe az irányba tereli őket. Nővérem 6 évesen elkezdett hegedülni, és nagyon szerettem volna a nyomdokaiba lépni, ami nehezen ment, mert nagyon kicsi voltam. Akkor még nem volt zeneiskola, csak Debrecenből jártak ki tanárok zenét tanítani. Nővéremhez is mindig jött a tanár bácsija, és mindig kitartottam a kis kezemet, mindig megsimogatta, hogy „kicsi még, kicsi még”. Ez így ment három évig. Aztán mikor önálló zeneiskola lett Nyírbátorban, akkor beírattak 7 évesen hegedülni. Mindig is ezt szerettem volna. Illetve énekesnő szerettem volna lenni, de óvodában még bohóc és szakácsnő is. Aztán a nővérem is Zeneművészetire ment, majd én is követtem. Neki mindkét gyermeke végzett zenész, az én fiam is zenésznek tanul, és a kicsi is énekel. Úgyhogy tulajdonképpen az egész családom zenész lett, így apukám nagy álma is valóra vált.

• Azt gondolnám, hogy aki ennyire lelkesen tanul zenét, az zenész szeretne lenni, zenekarban vagy netán szólóban. Te mégis a zene tanítását választottad. Miért?

Egész életemben tanár szerettem volna lenni. Anyukám pedagógus volt, szakmunkásképzőben tanított, így mi az általános iskolából egy varró tanműhelybe vagy a Csepel Művek raktárába mentünk iskola után, így iskolaközelben voltam mindig. Kiváló tantestületük volt, nagyon sokat kirándultunk együtt, úgyhogy mindig tanárok között voltam. Anyukám nagyon sokat segített is a pályám elején, a 35 év alatt összeszedett tapasztalatait átadta nekem, sokat tanultam tőle.

Azért is szerettem volna tanár lenni, mert nehezen alakult a pályám, sok tanárváltásom volt, nagyon sokszor visszavetett az, hogy állandóan cserélődtek a tanáraim, nem mindenki állt teljes felelősséggel hozzám. Ez is késztetett arra, hogy tanítsak. Egykori tanárom a Zeneművészetin mondta, hogy nagyon fontos, hogy alapfokon jól meg legyen alapozva a gyerekek tudása, hiszen az egész életük múlhat ezen. Mindig is erre vágytam. Játszottam ugyan zenekarban, turnéztam külföldön sokat, de soha nem szerettem volna így zenész lenni, ez a fajta élet nem vonzott. Ez elég ritka, hiszen a zenészek általában szólókarrierről álmodnak. Én soha nem vágytam erre. Főiskolai tanáraim biztattak, hogy Pest közelében helyezkedjek el, mert itt tanárként a pezsgőbb zenei életben jobban fogok tudni érvényesülni. Azokat a tantárgyakat, amiket általában a főiskolások nem annyira szeretnek – mint pl. a módszertan –, én nagyon megtanultam, mert tanárnak készültem.

• Tehát ide kerültél Vörösvárra, itt kezdted a szakmai pályafutásodat, és itt is maradtál. Nem gondolkodtál soha a váltáson?

Kezdetben igen, mert amikor idejöttem, albérletben laktam, és az megélhetés szempontjából nagyon nehéz volt. Akkor azon gondolkodtam, hogy nem fogok tudni itt maradni, ha nem tudok kitalálni valami lakhatási megoldást. Végül az önkormányzat segített, és kaptam szolgálati lakást. Ezért nagyon hálás voltam, nekem ez egy olyan nagy lehetőség volt akkor, hogy el sem tudom mondani. Hamar nagyon sok barátom lett, megszerettem az embereket. Nagymamám boldog volt, hogy idekerültem. Neki sváb gyökerei vannak, tudta, hogy Pilisvörösváron sok sváb él, és biztos volt benne, hogy nekem nagyon jó lesz itt. Nagyon hasonlítok rá.

• Tanárként kezdted itt, majd igazgatóhelyettes, végül igazgató lettél…

Igen, elég hamar igazgatóhelyettes lettem, egészen fiatalon. Az akkori vezető egy nagyon fiatal csapatot hozott ide, és megindult egy fellendülés. Rengeteg program volt, és én ebbe lendülettel vetettem bele magam. Az akkori vezetőnk, Hoós Sándor látta, hogy lehetőség van ebben, és ő is és a tantestület is bizalmat szavazott nekem.

• Úgy tűnik, minden álmod teljesült. A tanítás, a zene is abszolút az életed része. Kimondhatjuk, hogy te most elégedett vagy?

Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Nemcsak a külső viszonyok miatt, hanem hogy belül mit érez az ember. Sokan irigyelnek, azt mondják, hogy neked jó, mert a hobbid a munkád. Ez egyrészt néha nehéz, mert nagyon sok energiát és időt vagyok képes belefektetni, de nekem ez a hely az otthonom is, a második otthonom. Nem egészen úgy éljük meg, hogy ez egy munkahely. Most már azt mondom, és sokszor megbeszélem magammal, hogy pont az vagyok, aki szerettem volna lenni. És ez óriási dolog!

• Te egy nagyon pörgős, pozitív személyiség vagy, aki egyfolytában jön-megy, tervez-szervez. A családod hogyan tolerálja ezt?

Nincs sok választásuk. Az az igazság, hogy a férjem is egy nagyon motivált, nagyon energikus ember. Mi a zeneiskolában ismerkedtünk meg, igaz, húsz évet kellett várnia rám, mert 8 éves korában lett szerelmes belém. Akkor ugyanis megnyerték az országos ütőzenekari fesztivált, és kaptak egy darabot, melyben volt egy hegedűszóló, amit én játszottam. Azóta tart a szerelem. Neki is megvan a saját hobbija, állandóan kint van a természetben, így nagyon toleráns. A kislányomat a zene mellett az íjászkodás az apukájával és a természetjárás is érdekli. A fiam állandóan gyakorol, ő zenél, a felsőfokú tanulmányait folytatja. Így a család most eléggé kettészakadt, de nagyon toleránsak tudunk lenni, és keressük a kapcsolatot, például az íjászat és a hegedülés, az íjászat és a gitározás között.

• Mi jelenti neked a kikapcsolódást?

Ha csend van. Sokszor kérdezik, hogy milyen zenét szeretek hallgatni… és mindig mondom, ha hazamegyek, akkor a csendben szeretek lenni. Persze, ez nem igazán valósítható meg, állandóan zene szól nálunk. A legnagyobb öröm számomra, és teljesen kikapcsol, ha tudok dalokat írni. Erre nagyon kevés időm van, de az a legmegnyugtatóbb számomra, ha egy-egy dallal, a hangszeremmel magamra tudok maradni.

• Mit szóltál az elismeréshez?

Nagyon meglepődtem. Egyrészt fiatalnak érzem magam ehhez… Sok éven keresztül láttam, hogy kik kapják, többségében nálam idősebbek. Másrészt viszont nagyon jólesett, főleg így, hogy én úgy kerültem ide Vörösvárra, nem itt születtem. Ez is egy nagy elismerés, meg az, ahogyan odajönnek az emberek, és azt mondják, hogy megérdemelted. De az első gondolatom az volt, hogy ez nem az enyém. Hogy nem pusztán az enyém, hanem azé a csapaté, akikkel együtt dolgoztam, dolgoztunk. Volt egy idősebb generáció, akiknek nagyon-nagyon sokat köszönhetünk, a mindenkori iskolatitkárok, a vezetők stb. Azért lehetnek ilyen sikereink, mert ebben nagyon sok ember munkája van benne. Az volt az első gondolatom, hogy ez a díj magának a településen működő zeneoktatásnak, művészeti nevelésnek is szól, rajtam keresztül. Remélem, még sok évig hozzá tudunk, hozzá tudok járulni ehhez.

• Van valami ars poeticád? Valami hajt belülről?

Mindig azt mondtam, hogy az, hogy megtanul valaki hegedülni, az csak másodlagos. Én mindig arra vágytam, hogy ha majd felnőnek azok a gyerekek, akiket tanítok, akkor mondják azt, hogy volt egy tanárom, aki azt mondta, hogy… Ez nem pusztán a zenéről, a szakmáról szól. Nagyon komoly kötődésem van a tanítványaimhoz, nagyon büszke vagyok rájuk, a mai napig követem a pályájukat, sokan komoly eredményeket értek el. Kedvenc mondásom, hogy a művészet oktatása a társadalmi felemelkedés színtere lehet. Van erre személyes tapasztalatom is. Hogy a zenetanulás egy személyiségben olyan hatást ért el, ami kiválósággá tette őt. A város szempontjából nézve, intézményvezetőként azt mondom, hogy a legfontosabb az összefogás, az egység és a szeretet. Hihetetlen energiákat képesek az emberek mozdítani együtt, nagyon komoly eredményeket lehet elérni apró segítségekkel. Humanista vagyok és teljesen idealista. Hiszek abban, hogy az emberek jók, és ez működik.

Palkovics Mária