XVII. évfolyam 11. szám - 2017. november

Wenczl József emlékezete

Október 14-én és 15-én Wenczl Józsefre emlékeztünk. A szombat esti emlékműsorban a neves koreográfus számos művét láthatta a közönség, köztük néhány régen nem táncolt, újratanult darabot is. Vasárnap kora délután mécsest gyújtottunk a temetőben a sírjánál. Délután került sor emléktáblájának felavatására a Művészetek Háza aulájában.

Mindenszentek lángjai

Mindenszentek van. A temetőben égő sok kis lángocska lelkemben összeolvad azzal az ide-oda táncoló fürge-szeszélyes lánggal, amit immár harmadik éve gyújtunk Wenczl József sírjánál október 15-én. Nem tudjuk és nem is akarjuk feledni őt. Ahogy távolodunk időben attól a naptól, amikor tragikusan váratlanul eltáncolt közülünk, úgy nő alakja egyre nagyobbá és nagyobbá.

Nem tudom, hogyan van ez. A maga mögött hagyott kiemelkedő életmű talán kevés lenne hozzá. De az az űr, ami támadt utána, s ami egyelőre áthidalhatatlannak tűnik, más dimenzióba emeli. Nagyon hiányzik az ő alkotókedve, lendülete; az a képessége, hogy a hagyomány alapján újat, élőt alkosson; az a játékosság és képzelőerő, hogy elemeire bontsa dolgos mindennapjainkat és táncos ünnepeinket, és aztán lépésenként újra összerakja a színpadon. De úgy, hogy közben egy pillanatig sem hagyja el azt a képzeletbeli táncteret, ahol évszázadok óta táncolják hol gyors, hol lassú táncaikat az itt élő magyar-sváb férfiak és asszonyok. A nézők pedig, akik évről évre eljönnek a rá emlékező táncestre, rendre mindig átélik, ami a halhatatlan koreográfus szándéka volt: „De hiszen én táncolok ott fenn, a színpadon, én mozgatom a lábamat, kezemet, egész testemet az ősök ritmusa nyomán…”

Magyar-sváb. Így mondta ő is magáról. Életében és életművében mindkettő egyformán nyom a latban. Mélyen átélte mindkettőt. Ezért hiteles és hatásos. Ezért tudott életében nagyszerűt, halála után is maradandót alkotni. Halálának évfordulóján és mindenszentekkor mindig sokan lesznek itt, Vörösváron, akik lángot gyújtanak emlékezetére…

Emlékest és jótékonysági bál

Október 14-én este sokan eljöttek a Művészetek Háza színháztermébe, hogy tisztelegjenek Wenczl József táncos-koreográfus emléke előtt, és ismét átélhessék táncainak mozdulatait, a táncosok örömét, a pillanatok nemes gyönyörét.

Az emlékest közönségét és fellépőit Molnárné Breier Anita, a táncegyesület elnöke köszöntötte: „Nagyon sok mindent köszönhetünk Wenczl Józsefnek. A tánccsoport a számos koreográfiát, a táncosok a belföldi és külföldi fellépési lehetőségeket, az életre szóló szerelmeket. Még most, három év elteltével is nehéz szívvel állunk fel a színpadra, ugyanakkor rettentő büszkén is, hogy az ő koreográfiáit adhatjuk elő…” – mondta könnyeivel küszködve a fiatal, lelkes együttesvezető. A folytatásban pedig arcát és a többi felnőtt táncos arcát is hol könny-, hol izzadságcseppek lepték el… De a nézők is gyakran meghatódtak az est során, különösen akkor, amikor a három Wenczl-fiú együtt ropta a táncot a színpadon apjuk léptei nyomán…

A Wenczl József táncait táncoló, a vörösvári kulturális hagyományokat magas szinten és lelkesen művelő, tovább vivő német nemzetiségi táncegyüttes ismét kitett magáért. A több mint kétórás műsorban láthatták a nézők a legismertebb Wenczl-koreográfiákat a különböző korcsoportok előadásában. A felnőtt csoport időnként csak lélegzetnyi szünetet tartva adta elő a Vidám táncok, Baranyai táncok, Döngölős polka, Regruták tánca és a Finálé című örökzöld darabokat – fergeteges sikerrel.

A Nagy Orsolya által vezetett ifjúsági csoport a Nyitótánccal, a Zenészpolkával, a Svábbálon c. darabbal és a kihagyhatatlan Lahmkruam polkával kedveskedett a nézőknek és tisztelgett koreográfusa emléke előtt. Nagy tetszés övezte a legkisebbek fellépését is. Az általuk kedves-aranyosan előadott sváb mondókákat és táncokat Mirk Júlia és Mirk Szilvia tanították be. (Köszönjük mindnyájuk értékes munkáját az „utánpótlás” nevelésében!)

Az emlékest vendégegyüttese ezúttal a Szigetújfalui Német Nemzetiségi Táncegyüttes volt. Az ő előadásukban kelt életre többek között a szintén kihagyhatatlan Vörösvári rezgőspolka.

Nagy értéke az emlékestnek, hogy a felnőtt tánccsoport olyan ritkán látott Wenczl-koreográfiákat is felelevenített, mint az Oberkrainer és a Steierisch. A táncosok nem sajnálták rá szűk szabadidejüket, hogy e táncokat újra betanulják. Köszönet érte!

Az emlékest végén megható pillanatok következtek: virággal köszöntötték Wenczl József özvegyét. Virággal kedveskedtek a fellépő csoportok vezetőinek is, valamint megköszönték a Bergländer Buam zenekar közreműködését.

Az emlékest után következett a jótékonysági bál, amely szolid mulatozás mellett a hajnali órákig tartott. A talpalávalót az egyre magabiztosabban muzsikáló Bergländer Buam szolgáltatta.

Wenczl József emléktáblájának felavatása

Másnap, október 15-én, Wenczl József halálának harmadik évfordulóján rövid, bensőséges ünnepségre gyülekeztek tisztelői, barátai, családtagjai a Művészetek Háza aulájában. Emléktábla-avatásra.

A délutáni nap éles sugarai lassan-lassan odébb vándoroltak az emléktáblát takaró lepelről, amikor Peller Zoltán, a legendás Bravi Buam együttes vezetője köszöntötte a vendégeket, és röviden ismertette az emléktábla létrejöttének történetét:

„2015. január közepén egy hideg februári szombaton megérkeztünk Soroksárra a Bravi Buam zenekarral a hagyományos svábbálra. A buszból kiszállva vettem észre a szürkületben egy emléktáblát, amit Manninger Miklós koreográfus tiszteletére helyeztek el. Majd az épületbe érve még egy emléktáblát, amin régi zenész barátunkat, Ullmann Ferenc harmonikást láttam. Annyira megtetszettek, hogy mindkettőt lefényképeztem. Aztán következett az első emlékest, amikor megemlékeztünk Wenczl Józsefről. A színpadon állva különböző gondolatok jártak a fejemben. Egy évvel korábban még ott állt mellettem a Józsi, mint annyiszor több évtizeden keresztül. Hatalmas űrt éreztem, hogy már nem áll mellettem… Szép volt az emlékest, de arra gondoltam, hogy ő annyi mindent adott nekünk, valamit nekünk is illene adnunk neki. Valami maradandót, amit ő is adott nekünk…”

Ez a maradandó lett azután az emléktábla. Az ötlet megfogalmazását tettek követték. Peller Zoltán kérvényt adott be az önkormányzathoz közel félezer aláírással a tábla elhelyezésének engedélyezésére. Az önkormányzat nemcsak hogy engedélyezte az emléktábla elhelyezését a Művészetek Házában, de 50 000 forinttal hozzá is járult a költségekhez. Ugyanennyivel támogatta az ötlet megvalósítását a német nemzetiségi önkormányzat is. A többi közadakozásból gyűlt össze. (A vitéz Fogarasy-Fetter Mihály 100. születésnapjára rendezett ünnepségen e sorok írója 76 000 forintot kalapozott össze – szó szerint! – a nagylelkű vörösváriaktól.) Angyalos György, Müller Márton és Peller Zoltán ötletgazda is nagyobb összeggel járult hozzá a költségekhez.

A márványtáblát Molnár Sándor kőfaragó mester, vállalkozó ajánlotta fel adományként, és ő is helyezte el a Művészetek Háza bejáratánál, védett, jól látható helyen. A szöveget Peller Károly és fiai vésték fel a márványtáblára, szintén ingyen és bérmentve. A táblán látható bronz portré megalkotására Bajnok Béla szobrászművészt kértük fel, aki örömmel vállalta a megtisztelő feladatot. A tiszteletdíjat szinte úgy kellett „rátukmálni”, ingyen is vállalta volna, végül is nagyon méltányos összeget kért. Nagyobb költséget lényegében a bronzöntés és a cizellálás jelentett, amit egy fővárosi mester végzett el.

Az ünnepségen rövid köszöntőbeszédet tartott Gromon István polgármester, kiemelve az ünnepelt művészi érdemeit, hagyományőrző tevékenységét:

„A képviselő-testület jó szívvel támogatta a kezdeményezést az emléktábla elhelyezésére, mert Wenczl József munkássága sok szállal kötődött ehhez a helyhez, ahol az egykori kultúrház igazgatójaként és a Pilisvörösvári Német Nemzetiségi Táncegyüttes művészeti vezetőjeként is évtizedeken át tevékenykedett. Kiemelkedő szerepe volt őseink tánckultúrájának megőrzésében és továbbadásában. Csaknem 100 koreográfia fűződik nevéhez, amelyek közül többet nemcsak hazánkban, hanem külföldön is bemutattak már. Gratulálok a kezdeményezőknek az emléktáblához, ami méltó módon állít emléket Wenczl Józsefnek.”

Felemelő pillanatok voltak, amikor Peller Zoltán felolvasta Wenczl József unokájának, Bernadettnek ez alkalomra írt emlékező sorait. Hadd idézzek ebből is néhány gondolatot:

„Wenczl József olyat alkotott, amit nem szabad hagyni elenyészni, feledésbe veszni, hanem meg kell őrizni, tisztelettel tekinteni rá, örömünket lelni benne táncosként, zenészként és nézőként egyaránt. Meg kell őrizni művét és továbbadni jövőbeli generációknak. Bárki kiveheti részét e feladatból: hogy miképp, az az ő döntése. Ez az emléktábla nemcsak egy anyagként fog létezni, hanem megtelik tartalommal, és arra fog emlékeztetni minket és a jövendőbeli generációkat is, hogy mi vagyunk azok, akik hidat hozunk létre gondolat és valóság, múlt és jövő között.”

A közadakozásból, a közösség példás összefogásával készült emléktáblát Wenczl József unokái, Bernadett és Gábor leplezték le, miközben Mirk Tamás harmonikán Wenczl József kedvenc dalát adta elő, az emléktáblán is megidézett „Heimat, oh Heimat, Heimat wie bist Du so schön…” kezdetű szívfacsaró éneket. Az emlékhelyen az első koszorút Wenczl József özvegye helyezte el.

Végezetül hadd méltassam én is az ötletgazda, Peller Zoltán érdemeit e nemes ügyben: Zoltán, ez „férfimunka volt…”

Abban is igaza van Zoltánnak, hogy az emlékezések, emléktábla-avatások sorát folytatni kell, s talán éppen az általa első helyen javasolt Hidas-Herbst Györggyel, Gyurka bácsival… Igazán megérdemelné, mint ahogy sokan mások is, akik sokat tettek Vörösvárért, sajátos kultúrájáért, hagyományaiért, múltunk feltárásáért és értékeink megőrzéséért. Azzal a hevülettel, ami egy szentté avatott középkori angol író, államférfi, Morus Tamás szavaiban is felizzik: „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.”

Kép és szöveg: Fogarasy Attila

Az emlékest és az emléktábla-avató ünnepség megrendezését támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma, Jég-Pék – Peller Gábor, Tácsik Pékség, Wippi Cukrászda.