XVII. évfolyam 1. szám - 2017. október

Kegyeleti hagyományaink

Elődeink jól tudták és vallották, hogy aki megszületik, annak meg is kell halnia. Ezáltal nem volt félelemkeltő dolog egy haláleset sem az idősebbek, sem a gyermekek körében. Persze egy szeretett személy elvesztése mindig gyásszal és szomorúsággal járt.

A fiatalok meghalhatnak, az öregeknek meg kell halniuk ­ tartja egy régi mondás. Az idős, vallásos ember mindennap felkészül a távozásra, mivel nem tudhatja, mikor következik el ez a nap. Ezzel egy időben a család is fel tud készülni, látják, ha elmegy az idő szeretteik felett. Egy ember hirtelen és váratlan halála azonban jobban megrendíti a hozzátartozókat.

Hasonló helyzetről beszélhetünk egy gyermek vagy fiatal elhalálozásakor. Bár manapság a gyermekek különböző betegségeit sikeresen tudják gyógyítani, annak idején ez sajnos nem így volt. Egy tüdőgyulladásba is könnyen belehalt egy gyermek, ezáltal sok gyermektemetés volt.

Ha valaki erősen beteg volt, esetleg haldokolt, akkor a tisztaszobában (fecieredi stumm) lévő ágyba fektették, és itt gondozták. Ez csak azon esetekben volt megoldás, ha tartozott a házhoz tisztaszoba. A szegényebbek nem engedhették meg maguknak, hogy plusz egy „ritkán használt” szobát építsenek, másutt pedig lakószobaként használták ezt a helyiséget is.

A haldoklóhoz a vallásos családokban mindig papot hívtak, aki feladta a betegek szentségét, népies nevén az utolsó kenetet. Ekkor a pap magával vitte az Oltáriszentséget. Az utcán járó emberek ezt onnan látták, hogy a sekrestyés vagy egy ministráns ment a pap mellett, kezében égő lámpás, esetleg csengő. A lámpás láttán, a csengő hallatán tudták, hogy a pap haldoklóhoz megy, így Oltáriszentség is van nála. A szentség iránti tiszteletből letérdeltek az utcán az elhaladó pap mellett. A házba érve a pap köszöntötte a híveket, majd a beteghez, haldoklóhoz sietett. Amennyiben még lehetséges volt, meggyóntatta és megáldoztatta a beteget, majd feladta neki az utolsó kenetet.

Ezután jött néhány rokon, és imádkoztak az ágyban fekvő körül. Amikor a haldokló visszaadta lelkét Teremtőjének, a családtagok szentelt gyertyát gyújtottak, megállították az órát, fekete kasmír kendővel letakarták a tükröt, majd az ablakot kinyitották, hogy a lélek távozhasson. A régi hiedelem szerint a lélek még a test közelében tartózkodik egy ideig, így ha a pap már későn érkezett a haldoklóhoz, akkor emelt hangon imádkozott és adta fel a kenetet. Közben egy családtag a plébániára sietett, jelenteni a halálesetet, egy másik a hivatalba. A templomszolga jellemzően Úrangyala után harangozott csendítést. Ekkor csak az úgynevezett lélekharang (cinklaickl) szólt. Ez jelezte a lakóknak, hogy valaki elhunyt. A férfiaknak kétszer szakították meg a harangozást, a nőknél egyszer, fiataloknál egyszer sem. Kisgyerekeknél nem is harangoztak. Ha egy újszülött halva jött a világra, vagy esetleg életképtelennek ítélte a bába, akkor szükségkeresztelést (náuttaaf) végezhettek, hogy ne pogányként haljon meg a gyermek.

Egy családtag elment megvásárolni a koporsót, amit az asztalosoknál tudott megtenni. Ekkor vásárolták meg a fejfát, valamint a szemfödelet is. Régen a koszorút is itt készítették.

Amíg a koporsó nem érkezett meg, a halott az ágyban feküdt. Fontos feladat volt a szemek lezárása és az áll felkötése, amennyiben ez szükséges volt. A külsőségekre ekkor különösen adtak. A testet ecetes vízzel megmosták, majd a legszebb ruhát adták rá. Ez jellemzően a menyasszonyi és vőlegényi ruha volt, de idősebbeknél lehetett a fekete nagyünneplő is. Ahol esetleg már kicsi volt ez a ruha, ott a hátánál szétvágták és úgy adták az elhunytra. A kislányokat fehér elsőáldozói ruhába öltöztették és mirtuszkoszorút adtak rájuk, a fiúkat szintén elsőáldozói ruhába. A nagyobb hajadon lányokat menyasszonyként, a fiúkat vőlegényként temették el.

Az öltöztetést nem mindenki tudta végigcsinálni, de minden utcában akadtak olyan asszonyok, akiket fel lehetett kérni erre. Lábbelit sosem adtak az elhunytra, kivételt képeztek az anyák, akik méhükben gyermekükkel hunytak el. Úgy vélték, nekik hegyes köveken és rózsatöviseken kell végigmenniük.

Felöltöztetés után az ágyat esetleg fehér lepedővel letakarták, és a halottat ráfektették. Kezeit próbálták összekulcsolni, bele rózsafűzér (pétn) és imakönyv (kepétpiachl), esetleg feszület kerülhetett. A szemfödéllel derékig betakarták az elhunytat. Mellette mindenkor gyertya égett, és egy pohárban szenteltvíz volt kis bukszusággal (puxpám), valamint egy álló kereszt.

Amint megérkezett a koporsó (truchl), belefektették az elhunytat. Régen fejük alá vastag forgáccsal töltött párnát tettek, hogy fejük ne essen annyira be a koporsóba, sőt egyes asszonyok meghagyták, hogy a nagykendőiket is tegyék majd alájuk. A koporsó az asztalra vagy esetleg két székre került. Fejük az ablak felé, lábuk az ajtó felé állt. A gyertya továbbra is mellettük volt, valamint a kereszt és a szenteltvíz is. Aki virrasztani (wohtn) jött, az beszentelte a halottat. Amíg a halott a házban volt, jellemzően nem aludtak a háziak. Estétől hajnalig virrasztottak mellette, napközben is mindig imádkozott a koporsó mellett valaki. Két napig tartott a ravatal, így próbálták a tetszhalált elkerülni.

A temetést a temetkezési egyesület (leehn ferein) rendezte, amennyiben tagja volt az elhunyt. A megszabott tagsági díjat rendszeresen kellett fizetni, ebből az összegyűlt összegből állta az egyesület a temetést. Az elhunyt tag neve kis réztáblán rákerült a zászlórúdra.

A koporsót már a szobában lezárták, de előfordult, hogy nyitva hozták ki az udvarra. A búcsúztatás az udvaron történt, a pap itt kezdte meg a temetési szertartást. Mindenki beszentelte a halottat szenteltvízzel, betakarták a szemfedéllel teljesen, majd rászögelték a fedelet a koporsóra.

A rokonságnak nagy szerepe volt a temetésnél, mivel minden feladatot meghatározott személyek végezhettek. Ezt sok idős ember még életében összeírta, megbeszélte gyerekeivel. A templomi nagykeresztet egy ministráns vitte, a fejfát keresztgyerek vagy egy szomszéd gyerek, a zászlót a bérmaszülő gyermeke. A koporsót unokatestvérek, lehetőleg egy magasságúak vitték Szent Mihály lován. A lámpásokat a távolabbi rokonok, esetleg barátok vagy szomszédok vitték, összesen 6 darabot. Ebben az időben a koporsóvivő rokonok ásták meg a sírt, majd ők is hantolták el. A házasokat és az özvegyeket halottas kocsi vitte a temetőig, mely elé két fehér lovat fogtak be. A koszorúkat mindig a nők vitték, fiatalok temetésénél a lányok. Az asszonyok sötét ruhát vettek fel, a férfiak és fiúk szintén, a lányok azonban koszorúslányruhájukat vették fel, ha fiatal társukat temették. A fiatalok temetésére mindig vittek az emberek kis szentképeket magukkal, melyet behelyeztek az elhunytra a koporsóba. Volt olyan temetés, ahol az egész felsőtestet beborították a szentképek. Régen az idősek égő gyertyát tartottak kezükben a szertartás, a menet, valamint a temetés alatt. A sírba engedéskor a férfiak kalapjukat levették, így tisztelegve az elhunyt előtt. A pap után a közeli hozzátartozók is egy-egy kis marék földet dobtak a koporsóra, néhányan szenteltvizet is hintettek. A temetéseken közreműködött a templomi énekkar és a fúvószenekar is. Szokás volt az elhunyt kedvenc zenéjét eljátszani temetés után, a temetőn kívül, általában a kinti nagykereszt mellett.

Jó lenne, ha a temetéseken visszaállna a régi rend. Sajnos nagyon sok ember beszélget a szertartás és a temetés közben. Régen rendszere volt a koporsó után gyalogló menetnek, mára össze-vissza vonulnak, nyomulnak az emberek. Tiszteljük meg elhunyt rokonainkat, ismerőseinket. Ne csak elmenjünk temetésükre, hanem lélekben imádkozzunk értük, legyünk részvéttel közeli hozzátartozói iránt, és tiszteljük meg őket a megfelelő viselkedéssel a temetéseken.

Zsámboki Szabolcs