XIV. évfolyam 6. szám - 2014. június

Legfrissebb

Legfrissebb

A közelmúltban teljesen megújult a Fő utcai posta épülete, ahol már új, korszerű kiszolgálással várják városunk lakóit. Nemcsak az épület újult meg, hanem az intézmény is új vezetőt kapott Kepplerné Jószai Hajnalka szemé...

Hiába a térség polgármestereinek példás összefogása a M10 gyorsforgalmi út megépítése érdekében, a közlekedéspolitikáért felelős államtitkár válasza szerint a 10-es út melletti települések problémáját megoldó útfejleszté...

Minden év május hónapjának utolsó vasárnapján azokra az emberekre emlékezünk, akik Magyarország védelme érdekében életüket áldozták vagy kockáztatták. A magyar hősökről az első törvény 1917-ben keletkezett, amely az első...

2. rész

Kimmel Ferencné Visinger Ezsébetet huszonegyéves korában vitték el egy „kis munkára” az oroszok: két és fél év „málenkij robot” várt rá ukrán területeken kiépült lágerekben. A bűne az volt, hogy beleesett a 16-55 éves korosztályba, és német hangzású névvel született.

Fölpakoltak a teherautóra, és elvittek bennünket egy másik lágerbe, Orzsinikibe. Itt nők nem voltak, csak pár férfi sétált az udvaron. Kiderült, hogy a férfiak lengyel hadifoglyok.

Egy doktornő kiválasztott bennünket: négyet a kórházba osztottak be, volt, akit a konyhába, volt, akinek mosnia, takarítania kellett. Engem a kórházba küldtek, ahol lengyel betegek feküdtek. Egy alkalommal az egyik fiú kérte a kacsát [ti. éjjeli edényt]. Tizenhat éves volt, és mozogtak a kukacok alatta. Másnap reggelre már nem élt. Ezek a lengyelek így pusztultak el. Orvosság persze nem volt. Csak a csáj, azaz tea.

Kimmel Ferencné Visinger Ezsébetet huszonegyéves korában vitték el egy „kis munkára” az oroszok: két és fél év „málenkij robot” várt rá ukrán területeken kiépült lágerekben. A bűne az volt, hogy beleesett a 16-55 éves korosztályba, és német hangzású névvel született.

1. rész

Ez ugyan nem volt feltétel, de első körben ez alapján válogatták ki elhurcolásra a civileket. Később már nemcsak németül nem tudókat, de teljesen magyar nevű férfiakat és nőket is vittek, ahogy azt a létszámra vonatkozó előirányzat megkívánta. Az éhezés, a járványok, a nehéz munka, a folyamatos fázás és legyengülés miatt sokan soha nem tértek vissza a hazájukba. Erzsi néni (Lisbeth, Liza) azonban túlélte az embert próbáló kényszermunkát, és Vörösváron él évtizedek óta. Ő mesélt most nekünk az elhurcolásról, a lágervilágról és a szabadulásról:

Miután előző lapszámainkban a Vörösvárra betelepülő ősök történetéről, az utazásról és az útnak induló telepesek kilétéről esett szó, most egy érdekesség került elő egy Schreck nevezetű emberről, akinek legalábbis közös ősei lehetnek a telepes Schreck Józseffel, így a ma elő Schreckekkel is. A Baden-Württembergből származó Johann Schreck életéről szóló csemegét Elisch Jánosné solymári családfakutató juttatta el szerkesztőségünkhöz. Fogadják szeretettel írását!

Családfakészítés során előfordul, hogy érdekes információra bukkanunk. Amikor hozzáfogtam a Schreck család összeírásához, nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire jutok – „térben és időben” egyaránt.

Az emblematikus rendszerváltoztató mozgalmak évének 25. évfordulója alkalmával az ÉRTŐ (Értelmiségi Törzsasztal) szervezésében BOTZHEIM ISTVÁN ezennel meghívja Önt a városi könyvtár különtermében tartott ünnepségre és dokumentumkiállításra 2014. november 21-én, majd 2015. január 16-án a Művészetek Házába, minden alkalommal 18 órai kezdéssel.

Örömmel vennénk az Ön hozzájárulását is saját rekvizitumaival a kiállításhoz.

Sorozatszerkesztő: Fogarasy Attila

Bartalis János: Az, aki én voltam (részlet)

Világháborús sorozatunk nyitó írásának szerzője Bartalis János volt, aki 1936 és 1938 között a vörösvári polgári iskola tanáraként dolgozott. A háború kitörése Kolozsvárott érte, önéletírásában hű képet rajzolt arról a mai ésszel szinte felfoghatatlan háborús hisztériáról, ami azokat a napokat, hónapokat jellemezte. Önéletírásának mostani részletében az orosz front mindennapjaival, kegyetlen valóságával, megpróbáltatásaival ismerteti meg az olvasót. Ebben már nincs szó pátoszról, hősi hisztériáról. Itt már a hó, a fagy, a vas és a vér a kulcsszavak…

Az eddigi sematikus elképzelés és a legendárium megengedi, hogy az útra keltek mindenféle népség volt, alkalmanként kalandorok is érkeztek a telepesekkel. Ezzel szemben ez az exodus nagyon is szervezett, sőt irányított betelepítés volt. Kik voltak őseink, és milyen körülmények között érkeztek az új hazába? – Erre a kérdésre keres választ az alábbi írás, amelyet Botzheim István kutatásaiból állítottunk össze.

Világháborús sorozatunkban egy újabb részletet közlünk Imre Gábor doberdói harctéri naplójából. Ezúttal a kiválasztott szöveg nem katonai győzelmekről, dicsőségről szól, hanem a katonák mindennap átélt gyötrődéseiről, gyomorforgató körülményeiről. Messze vagyunk már a hadba lépés patetikus szólamaitól és esztelen népünnepélyétől. Most minden sarokból a halál leheli rá bűzét a katonákra. A hátországnak fogalma sem volt az itt átélt borzalmakról. Ha meg a doberdói frontot megjárt túlélők mégis elmesélték, egyszerűen nem hittek nekik.

Világháborús sorozatunkban most egy olyan fiatal magyar katona naplójából idézünk, aki a második isonzói offenzíva idején, 1915 nyarán harcolt és sebesült meg a Doberdói-fennsíkon. Imre Gábor tehetséges képző- és iparművész volt, tehetsége megdöbbentő és torokszorító írásában is tetten érhető. (Naplóját – amelyet az isonzói harcokkal foglalkozó hadtörténészek is igen nagyra értékelnek – unokájától, Imre Gábortól kaptam meg. Őt sokan ismerhetik Vörösváron, hiszen éveken át a Puskin utcai kistérségi iroda munkatársa volt. Jelenleg Tinnye jegyzőjeként dolgozik.)

A fa története

Pilisvörösvár legöregebb fája egy eperfa, ami a németek Pilisvörösvárra történő letelepedésével és a katolikus plébániatemplom építésével egyidős. A helyi hagyomány szerint a fát 311 éve, a katolikus templom építésének megkezdésekor (1703) ültették.

A fa egy iskola és egy templom mellett áll. A helyiek már nem is emlékeznek rá, hogy mi okból ültették el generációkkal ezelőtt, de azt tudják, hogy több évszázada áll ott rendíthetetlenül. Minden más fa fölé magasodik, és generációk nőttek fel dús lombkoronája alatt. Mára már kész fa-óriás lett: törzse olyan vastag, hogy még 3 felnőtt is kevés, hogy átölelje, és oly magas, hogy nincs is párja. A vörösváriak megbecsülésük jeléül védetté nyilvánították, és kerítéssel vették körül, hogy még unokáik is csodálkozással vegyes áhítattal figyeljék. Ráadásul ez a fa nemcsak árnyékot ad nyáron, tavasszal és ősszel pedig védelmet nyújt a széllel és az esővel szemben, hanem még finom termésével is megajándékozza a közösséget, lévén egy eperfáról, más néven szederfáról szó. Sok állat választotta lakhelyéül ezt a nem éppen mindennapi fát: a fán egyaránt élnek harkályok és cinegék is. Az előző évtized közepéig egy macskabagoly család otthonaként is szolgált.

2014. július 19-én a Szebb Környezetünkért Egyesület a Városi Könyvtárban mutatta be a www.tulsokcucc.hu tárgyiadomány portált, csatlakozva ezzel a Humusz Szövetség tárgyiadomány-koordinátori hálózatához.

A tárgyi adományozás különös jelentősége, hogy egyszerre képes a szociálisan rászoruló rétegek megsegítésére, és újrahasználati módszerként a hulladék megelőzéséhez is hozzájárul, vagyis környezetvédelmi szempontból is kívánatos. Ehhez képest a tárgyi adományozás az egyik legkevésbé elterjedt formája a jótékonyságnak.

Cikksorozatunk második részében Kralovich Gyula főhadnagy naplójából idéztünk, aki szigorúan csak a tényekre szorítkozó, szikár naplójában leírta géppuskás osztagának mozgósítását, felszerelését, bevagonírozását, vasúti szállítását és megérkezését a szerb frontra. A folytatásban már a harci cselekményekből is ízelítőt kaphatunk.

Sorozatszerkesztő: Fogarasy Attila

1914. szeptember 13., vasárnap

Előrenyomulás elrendeltetett.

Csoportosítás:

Tőlünk balra: a 13. ddr. [dandár] nyomul elő.

Tőlünk jobbra: a 10. hegyi ddr.

Zenélni, mesélni jó. Hallgatni is jó. Ráadásul nemcsak kellemes, hanem hasznos is. Sokat tud erről a témáról Cs. Szabó Virág, a Fénypont Kreatív Műhely Közhasznú Alapítvány vezetője, akinek immár vörösvári kötődése is van.

• Az idei vörösvári gyereknapra érdekes foglalkozással készültetek, mely sok gyereket odavonzott. Mi volt ez pontosan, és hogy kerültetek Vörösvárra?

100 évvel ezelőtt, 1914. július 28-án tört ki az I. világháború. Cikksorozatunk első részében Bartalis János önéletírása alapján ízelítőt kaphattunk abból a hisztériából, amely a háború kitörésekor uralkodott az egész országban. Akkortájt a hazafias szólamokat harsogó civil Magyarországnak fogalma sem volt arról, mi a háború. Sorozatunk második részében dagályos szólamok helyett egy katonaember szikár feljegyzéseiből idézünk, aki naplójában szigorúan a tényekre, adatokra szorítkozik, feltárva az események kevésbé hangzatos és hazafias oldalát, bepillantást engedve a háború mindennapjaiba, szervezési technikájába és a harcászat gyakorlatába.

100 évvel ezelőtt, 1914. július 28-án tört ki az I. világháború, vagy ahogyan a frontokat megjárt katonák emlegették: a Nagy Háború. A minden korábbinál több borzalmat, halált, pusztítást, szenvedést hozó világégés városunk akkori lakosai számára is fájdalmas négy évet jelentett. A Hősök Könyve több mint 100 vörösvári hősi halottat sorol fel – köztük az én apai nagyapámat, Fetter Jánost is. Cikksorozatunkat az ő emléküknek szenteljük.